Közlemények » Tagjaink írásai, versei

A 3. Headquartes krónikája.

Vermes József

 

Vörös föld, vörös por,

Barakkok,

„Alapító” tagok,

Raktárak, amerikaiak.

 

Érkezés a reptérre, Mac Gregornak terhére.

Dercze, Horváth, Zsíros, Botz és a kis Török,

Arcok, néma, fenyegető (?) arcok,

Tanácstalanság –– mi lesz most ?

 

Ejh, eddig is megvoltunk –– ezután is megleszünk.

Íme, már itt is a tábor. Tábor ?

- Tessék kérem: ez a magyar barakk, itt lesz a szállás.

Micsoda ? –– de kérem ez egy raktár !

 

Nekivetkőzött, nekigyürkőzött a maroknyi sereg

Rámoltak, sikáltak, súroltak és estére aludtak.

Ettek is, mert volt ám étkezde is

Amerikai módra, magyar gyomorba.

 

Így kezdődött ––és a többi –– de, jött a folytatás:

Az egyik nemzet lépett egyet, a másik kettőt.

Botz ide, Botz oda, gyere, segíts, ez valamit mond –– nem értem.

Mítingre gyorsan –– már megint van valami –– okoskodik a piszkos körmű.

 

-A kis Török miért nem intézi el ?

-Miért van az operatív bizottság ülésén minden reggel ?

De fiúk, nem értem a nyelvet

Magyarázd el kézzel-lábbal –– rajzold le –– de intézd el.

 

Megvannak a szobák,

Van már magyar hadműveleti,

S közben jönnek-mennek az emberek:

Saigon – Pleiku – AECS – HECS.

 

Szolgálatok az operesson roomban,

Irány a repülőtér,

Indul a helikopter,

Bejártuk a pontokat.

 

Fénykép, az átlőtt helikopterről, Utasa Dercze.

Kérdezzük, van-e még mersze ?

Mersz, vagy nem mersz, ezt csináljuk,

Mert ide állított Pártunk és Kormányunk !

Messzi van a Család, gondokkal az asszony,

De ezt a helikoptert én meg nem írom.

Minek is izguljon, még többet,

Fecsegnek az emberek úgyis eleget.

 

Március idusán megjött a két rádiós, Dohovics és Vermes

Szaporodott a létszám, csökkentek a terhek.

Csökkentek, dehogy,

Minél többen vagyunk –– annál több a munka.

 

Most megint a szállásgond szakadt a nyakunkba,

Újra laknak a közösben, nemcsak vendégek a szűkösben.

Ígéri a PA&E a munkákat,

Sürgetjük, sürgetjük a szobákat.

 

S közben a létszám nő, elfoglalta helyét

Duc Co, Ben Het, Kontum, Phu Cat, Qiu Nhon, Tuy An,

Nha Trang, Hau Bon, és Ban Me Thuot is.

Állandó rádióösszeköttetés –– kétnaponként helikopter.

 

S megvan az első baj:

Hidegrázás, hőhullámok Duc Co-tól –– Pleikuig,

Pleicu-tól –– Saigonig.

Sándor –– ez még nem malária ?

 

Áttéve a székhelye Sándornak Qui Nhonba és

Egy napon kiderült, hogy

Ez mégis malária,

S a jó Sándorunkat a gép hazaszállította.

 

Gép –– Gép, fekete gép.

Vitt az még két urnát,

S benne két család és

Egy nemzet fájdalmát.

 

Sokáig téma volt közöttünk az eset,

Írtuk haza: én nem repülök, velem ez nem eshet.

Ha megnéznénk a leveleket nagyon,

Úgy tűnne, hogy mindenki maradt a talajon.

 

Pedig dehogy –– dehogy,

Gyűltek a mérföldek és a repült órák

Mert az élet meg nem állt,

Lassan megyen tovább.

 

S íme, eggyel több,

Megszületett Cam Rahn

Melyet valamikor a kis Török próbált ki árván,

S jött vissza barnán.

 

Ott is van már emberünk,

Rá is kell vigyázni,

S közben a kis Gergelyt kórházba kellett zárni;

Malária kettő.

 

Ő ugyan nem ment el,

Bent maradt Saigonban,

A Pleikuiak örömére,

Ott van.

 

Irányítja a repülést

Örömére magyarnak,

Mert ha hozzáfordulsz,

Biztosan utazhatsz.

 

Átalakulnak a barakkok

Külön szobák vannak,

Részei a Honnak

A dekorációk erre bőven utalnak.

 

Három „házban” vagyunk már

S ott van a vendégszoba

Mely négy ágyával az átutazót,

Látogatót fogadja.

 

Dolgozik a Karcsi,

Kertészkedik a Vermes,

El akarják nyerni a „veri nájsz room” címet,

S közben, ásó helyett –– buldózer túrja a földet.

 

Épül már a „tábornoki”

A fürdőjével együtt,

S „otthon” érezheti magát a beteg,

Dr.Davey kezei közt.

 

Elment az első, a Horváth Gyuszi,

Arról is beszéljünk –– mert megérdemli ––

Elment a jó barát, mindenki Papája,

Megkönnyeztek a szemek utána.

 

Jött helyette Kollok A Lajos, a nagy mozaikos,

Ki a keresztnévért igen nagyon haragos.

Így hát csak Lali,

Neki ez az édes.

 

Létszámunk növekedett, bejött a Nóbik,

Mert dr.Kovács a helyére pályázik.

Pályázik, pályázik …

Hazafelé pályázna –– de, keserves az ügyész sorsa.

 

Jó kapcsolatba lett a Jóska,

Mindenféle néppel s, hogy

Félrevezesse őket,

Dolgozik serényen.

 

Közben jönnek – mennek a vendégek, betegek,

Tóni, Czák, Luppa, Papp,

Jövöget, - megyeget.

Szívesen látott emberek.

 

S míg a Gyuszi Nha Trang-ban

A sofőröket állítja sorba, s közben

Szidja a szakácsot, mert

Kevesli a kalácsot,

 

Addig Ledvényi, a Miki,

Pleikuban bömbölteti a magnót,

El is megy Qui Nhonba,

Mert a visszhang nagy volt.

 

Albertunk, bezzeg – na nem a Flórián,

Csinálja a kivizsgálásokat szaporán,

Jelentkezik rádión – napjában többször,

Kérdezve ugyanazt - többször.

 

Elment a második, a Botz bement Saigonba,

S lett helyette Révészünk, hogy

Ne kerüljünk bajba,

Ha majd a monszun alatt, révész kell a habokra.

 

Elment Canada,

Lehúztuk a zászlót,

Egyel kevesebb a nemzet,

Nincs ki a létszámunk.

 

S amíg várjuk a negyediket,

Gondoljunk a „télre”

Szépítjük a tábort,

Kell az majd jövőre.

 

S közben a jelentések:

Ennyi, meg ennyi panasz érkezett.

Növekszik az irattárunk,

Mert így kívánja az érdek.

 

Van már ügyészünk is: a doktor Kovács

Aki egy személyben, nagyon jó szakács.

Segíti a törzset és a körzetet,

Na meg Lalit, amint főzöget.

 

Dercze itt a parancsnok,

Kemény legény persze:

„Nekem mindenről tudnom kell,

Mert akkor van rend benne.

 

Enyém a felelősség, tiétek a munka

A legnagyobb baj az, hogy nem szóltok soha,

S én már megint nem tudok róla,

Hogy a Lugosinak fáj az egyik foga.

 

Ha még egyszer valaki

Nélkülem intézi,

Megnézheti magát,

A hűvösön végzi.

 

Ne hozzatok, kérlek, örökösen zavarba,

Azzal, hogy a Sedant kéritek fuvarba.

Ott van a Scout, azzal tessék menni

Mert ha nekem kell, hát nem tudok mozdulni.

 

Ejnye Fiam, Imre !

A Sedant nem kérted –– vitted,

Legyen rajta lelked,

Ha már nem volt eszed.”

 

Zsíros Imrét az élet, oly keményre gyúrta

Mint Ő szokta a bőröket a hobbi shopba.

Le is pattant a kígyó –– fogát törve –– róla,

Azóta is kesereg, hogy magyarba botola.

 

Nosza lett nagy riadalom,

Aki eddig szidta –– most szánja,

És rohan a Sedan, a sötétben,

Be a pleikui kórházba.

 

A pleikui orvos csak áll és bámul:

Ő ilyet még nem látott, hogy

A kígyómart járjon.

Jöjjön vissza holnap –– rebegi, kérem.

 

Gondolja addigra nem lesz élet a félben.

De talán Dalat vagy Nha Trang ?

Saigon ! –– az jó lesz neki,

Ott vannak az ilyennek mesterei.

 

Gurul vissza a Sedan,

Mondja Dercze büszkén:

Nem vettem le a gázt,

Még a kanyarokban sem –– nem én !

 

- Feleli az Imre:

Attól lettem igazán beteg !

 

Megörült a hírnek a saigoni orvos sereg,

Sürgősen látni kell –– a kígyót ! emberek. A kígyót ?

Nem is a beteget ! –– megdöglött.

Ja az más. Akkor lássuk a beteget.

 

Hátha rájövünk a nyitra,

Hogyan kell a kígyót

Tönkretenni,

Nyomban.

 

Lőnek Kontumban, dörög az ég alja,

Gyarmati, Mészáros allergiás a zajra,

Éjszakánként vakolat hull az arcba.

Be-bejönnek pihenni a táborba.

 

Bagdi Sanyi sem állja

Sokáig a vártát,

Kérdezi is nyomban

Mikor jön a váltás.

 

Elég a komolyból,

Lássunk egy kis vígat,

Vermes a szamarával

Merre is koslat.

 

Mossa, füröszti,

Itatja és eteti,

Nem adná oda

Senkinek se neki.

 

Jeep az a javából, rádió is van benne,

Nem is megy az másnak, ha a Vermes nincsen benne.

Egyszer mikor Imi a kocsit elcsórta,

Bosszúból az a homokzsákokat túrta.

 

De meg is fogadta ám a bölcs tanácsot,

Nem is kért Sedant, vagy tolmácsot.

Jóba is lett a motopullal, volt neki már kocsi,

Húsz karton sörért öt teherautót vitt ki.

 

Szolgált is a Jeep, mindig, becsületes módon,

Hordta a tanulókat, Dohovicsot, Kovácsot és

A sok timszájtos zsákot.

Szaladt a reptérre és a heli dombra.

 

S ha jó kedve volt, még a Sedant is otthagyta.

Elkísérte Tibit, a Saigoni géphez, kit

Inaszakadtan vittek ––

Nem a sebészhez.

 

A jó kis klubban sokasodik az ének

Egyre jobban dalolnak a legények.

Gyarapodik szépen a hazamentek száma,

Miránk is sor kerül –– nemsokára.

 

Egyre több a panasz,

Az orvosnak való:

„Nyolc hónap az nyolc hónap,

Így van ez kérem.”

 

Elment már a törzsből Dohovics és Kovács,

Cserélt a Révész, lett belőle Rózsahegyi,

De Ő sem lesz sokáig, mert

Bejön a Hollósi.

 

Egy reggel aztán így szólt a Vermes:

Uraim –– nekem végem –– besárgult a szemem.

Nosza gyorsan, kérem, be Saigonba vele,

Megse álljon ottan a kórházig érve.

 

De most egy kis számvetést, nézzük a „maradékot”

Dercze, Kollok, Zsíros, Nóbik, Török, Rózsahegyi és pont.

Osszuk el hát kérem, adjuk meg a módit,

Kik veszik kézbe a Vermes funkcióit.

 

Ez is az, az is az, sok lesz ez kérem,

Mivel Kollok is, Török is hazamegy szépen.

Hozzuk csak vissza –– gyorsan –– a pleikui térre,

Kevesebbet ugyan, de hagyunk neki,

 

Hogy a végén ne mondhassa

Nem dolgozott itt senki …

„Rózsahegyi Uram, a szamárnak víz is kéne,

Nem elég a benzint önteni beléje.”

 

Lassacskán csökkenünk, csomagolunk szépen, hogy

A hazamenetelre készen álljon minden.

Ha majd megjönnek a váltók,

Mazsolák itt nálunk

 

Átrakhassuk rájuk a pleikui tábort.

Elolvassák egyszer a krónikát róla,

Hogyan kezdődött meg itten

Az ICCS munka.

 

Megvan már a szállás,

Kert is van hozzája,

Ápoljátok szépen,

Áldásunk reája.

 

S közben, telnek –– múlnak a napok,

Előfordul, hogy a törzsből

Valaki,

A Timre megy egy pár napig ki.

 

Elmúlt a riadalom is,

Békességben,

Nem kellett evakulálni

Hirtelenjében.

 

Meggondolta magát

Amerika,

S repült tovább az

Air Amerika.

 

Rég volt már szeptember,

Megváltoztak a tervek.

Össze–vissza, de

Mennek haza az emberek.

 

Változik minden,

Változik az élet.

Sok változás lesz még

Amíg az ICCS nem ér véget.

 

A krónikás is lassan abbahagyja,

Mert mit mondhatna mást, mint

Haza …

Haza !

 

Elég volt ebből,

Talán sok is volt kérem,

Nézzünk most már széjjel

A hazai végen.

 

És ha egyszer, összegyűlünk, újra

Emlékezve szépen a pleikui roomra,

Ne fájjon az emlék, volt eddig –– elég.

Volt egyszer rég …, volt egyszer … –– nekünk –– ELÉG !

 

 

 

Saigon, Grall. 1973.október 8-23.

 

 

NEVETEK MAGAMON …

                                              Vermes József

 

Nevetek magamon

Poéta haverom.

Hogy csinált belőlem a világ,

Vénségemre – poétát.

 

Nem vagyok poéta,

A szabályt sem ismerem,

De az időm végtelen,

S agyamnak munka kell.

 

Ha már más nem tud lekötni,

- könyvem nincs, úgylátszik veszélyes –

Legalább agyamat izgassam

Avval, ami érdekel.

 

Jó lesz majd egyszer,

Mikor a nap már nem heccel,

A meleg szobában fázva,

Gondolni a forró Ázsiára.

 

Szépen gondolni arra,

Ami egykoron jó volt, és

Szépen gondolni arra,

Ami egykoron rossz volt.

 

Gondolni a „Csufira” – a PA&E étkezdében,

S gondolni az erős csájniszuppra – a bárhelyiségben.

De sokat szidtuk a lassúságot,

De sokat szívtuk a bosszúságot.

 

De azért, ha egyszer emlékezünk újra

A poros és sáros pleikui útra,

Gondoljunk azokra is, kik talán már nincsenek,

Akik belőlünk éltek, de nem nekünk lettek …

 

Hol van a félszemű, ki a Sedánt törte,

Hol van Miss Kió, ki a jelentéseket küldte ?

Hol van Mr.Moomow, a magyarok barátja,

Hiszen már nincs Török Zoli, ki inspirálja.

 

Hol van a bár ? – az esték és poharak megtöltője –

Hol vannak a Missek: Thit, Maj, Lhan, Kuki és

A sok angolos név után:

Egérke ?

 

Hol van a Hobby shop Ancsája és Kimje ?

Hol vannak a helikopterek,

Melyek oly sokat ráztak minket ?

 

Hol vannak a félmeztelen „hegyilakók” és a város koldus

kölkei

Kiket, ha megsajnáltál, nem tudtál lerázni.

Hol vannak a lövegek, melyek néztek ránk sötéten,

          Hol van a vörös föld ? – a vörös por, mely mindent ellep,

          mindent befog.

 

Hol van ez ? hol van az ?

Ki tudja ? – ne keresd !

A régiek helyébe újak jönnek – új tájak, új emberek.

Az emlékek megszépülnek, a tájak elmosódnak.

 

És egyszer, ha, netán, újra rálépsz a pleikui útra,

Ne várd, hogy jöjjenek az emlékek újra.

Más lesz akkor, más lesz - minden.

Csak a lényegen nem változtat semmi sem …

 

De egyet, azt megtalálsz – keresnek sem kell:

A vörös föld, a vörös por az,

Ami talán jelkép – talán nem.

Azt mindig megtalálod – tehát, keresnek nem kell !

 

Nevetek magamon ?

Poéta haverom !

Így csinált belőlem – a Grall

Poétát ! – Poétát ?

 

 

 

Saigon, Grall. 1973. október 06.

 

 

 

I’am Laughing at myself …

                                                    József Vermes

 

        I’am Laughing at myself,

Having become poet Laureate.

As if touched by an elf

I’am not a poet

Nor a man of letters,

Though it is time that matters

To me too, se let my brains fret !

 

No earthly tidings reach me

Here, - books spread contagion. –

Cut that too, hurry on,

My consciusness streams though, see !?

 

Oh to be shivering

In a heated room guivering

And only remembering Asia

The tropic sun and many a gheisha –

 

De justice to things bad

Even to recall.

Let’s be fair and all

That was good, should not be overclad.

 

Just fancy the one in the canteen

Whom even God in vain would try te preen

Behold the steaming Chinese soup –

The lazy waitress puts you through the hoop …

 

Mind ! Churn up the dusty Pleiku roads

That turn te sqelching sticky dirt

When the rains come and wash off the ashes of those

Who suffered for us, unceasingly on the alert.

 

Where is the one – eyed Sedan – wrecker ?

Where is Miss Kio the juicy messenger ?

Mr.Moomaw, the friend of Hungarian

No more inspired by Török, Il est rien.

 

Bygones are the sunsets,

Cheered by tinkling glasses –

Misses like Thi, May, Lhan, Kookie, and lasses

Like Mousie are gone like a halo that sets

Us a – tremble …

 

Montagnard Venuses, Vietnamese street – arabs

Pestering, insolent filthy little cherubs,

Muzzles of guns that stare at us

Unseen – are all gone, except the red dust.

 

Where is this and where is that ?

Whe knows ? No use getting mad

Digging up the old things.

Some survive, some to nothingness de sink.

 

 

Saigon, Grall. 6.10.1973.

 

 

                                                          

 

 

 

               Le van Thao: Rémisztő repülés

 

 

A Hanoi és Ho Chi Minh város közötti déli járat, az oldalsó sorban hármas üléssel. A bejárat mellett ültem, egy falusi asszony középen, a túloldalon az ablak mellett egy fehér szemüveges zakós úr aktatáskával. Hivatalnok, vállalkozó-féle, aki egy fővárosi konferenciáról jön vissza, vagy fővárosi ember, aki valamilyen ellenőrzésre megy.


Az előbb, a felszálláshoz való sorban állásnál olyan dolog történt, ami arra késztetett, hogy felfigyeljek erre az úrra. A sorban előttem állt. Ő előtte egy lány. Amikor a jegy ellenőrző pulthoz közeledtünk, az úr hirtelen előretört és hangoskodott, hogy ő jött előbb, a lány az útját állta. Dühösen félretolta a lány jegyét és a saját jegyét nyújtotta. Ez persze nem volt igaz. Mögötte álltam egészen a csomagellenőrzéstől a jegyellenőrzésig, jól láttam, hogy előttem áll, a lány után. Szó sem volt arról, hogy a lány elébe állt volna. De hát nem lehet vita a dühös úrral, aki meg akarja mutatni, hogy semmilyen körülmények között sem veszíthet a törékeny lánnyal, vagy bárki mással szemben. Tényleg érthetetlen, mit számít ez itt. Nemsokára bemegy a váróterembe, csak üldögél ott, és ugyanazzal a járattal megy. Mit számít a dolog. Az „Emberek”-nek gyakran vannak ilyen végletes vitái. A lány nem szólt semmit, félreállt, valóban szánni való volt. Ok nélküli veszekedés hírébe kerülni a semmiért.

 

De ezzel még nincs vége. Az úrnak egy nagy ormótlan bőröndje volt, amit nem volt hajlandó a csomagtérbe küldeni. Követelte, hogy kézben vihesse. A  jegy ellenőrző hölgy hiába magyarázta neki. A repülőbe beszálláskor bevonszolta a bőröndöt, ami hol ide, hol oda ütődött. Eltorlaszolta vele a bejáratot. Az üléshez érve nem tudta beszorítani a polcra. Az utaskísérő  külön helyet keresett a bőröndnek. Az úr követelte, hogy utána mehessen és megnézhesse a helyet. A egész repülőgépet betöltötte a hangoskodásával. Amikor a helyére ért, azt követelte, hogy a toalettre mehessen és még egyszer megnézhesse a bőröndjét. A falusi asszonynak meg nekem többször fel kellett állnunk, mielőtt a személyzet megkérte az utasokat, hogy maradjanak a helyükön és kössék be magukat a biztonsági övvel. A repülőgép felszállásra készült a kifutópályára.

„Bekötni”. Az úr morogva bekötötte magát. „De miféle biztonság ez? Ha az ég közepéről 10 kilométerről leesik a földre, életben lehet maradni?”

Halkan mondta, de a falusi asszony meghallotta. Látta, hogy az asszony először ül repülőgépen, mindenféle történettel előhozakodott. Az asszony éppen arra kért, hogy mutassam meg, hogy kell bekapcsolni az övet. Hallva az aktatáskás urat, rémülten kérdezte:

- „Uram, mi esik le?”

Az úr csendesen nevetgélve válaszolt. „ A repülő. Repülőgépen ülünk, nem?

- „10 kilométer magasan repül?”

- „10 kilométeren, meg még egy kicsit magasabban. Amott van a műszer. Mindjárt látni fogja. Méterenként ugrik a mutató”.

- „Rettenetes, amit mond.”

- „Csak az igazat mondom.”

- „Egek!”

Az asszony elmondta, dehogy akart ő repülőn utazni. A háza a ca mau-i csücsök legvégében van. Egész életében nem hagyta el a folyóvidéket. A valahonnan messziről való képviselő, akit az asszony szülőföldjén a parlamentbe választottak, váratlanul, autóval eljött, hogy megköszönje a bizalmat és hálából megszervezze, hogy küldöttség látogasson el Hanoi-ba, a fővárosba. Az emberek válasszanak egy „érdemes” embert az útra. Őt választották, nem tudja, milyen „érdem” szerint. Odafelé autóval ment. A Hanoi-ban férjnél levő lány unokája, értesülvén a nagymama érdemeiről, azt mondta, hogy a visszaútra repülőjegyet vesz a nagymamának, hogy tudja meg milyen az a „gépi civilizáció”. Az előbb az unokáék kísérték ki a repülőtérre egészen a váróteremig. Most itt ül a teljesen bezárt repülőgépen.

- „Egyszer ki kell próbálni, hogy ezt is megismerje az ember”- mondta az úr. Gondolkozott egy kicsit, majd hozzátette: „ De a gépi civilizációnak is van ilyen olyan oldala. A bárkát le lehet horgonyozni. Ha elsüllyed, még ki lehet evickélni. Az autó veszélyesebb. Nagy sebességgel ütközik és darabokra esik. Ha elromlik, még meg lehet állni. Ha a repülőgép motorja az égen elromlik, hol áll meg?”

„ De hát mért romlik el a motor?”

„Mi nem romlik el? Még az űrhajó is úgy felrobban, mint a tűzijáték. Maga néz tévét?”

„Nem”

„Kell tévét nézni. Falun most már van villany, mért nem vesz tévét.”

„Nincs rá pénzem. De a repülő csak 10 kilométer magasan repül?”

„Kérdezze a repülőgépet, ne engem. Nem én repülök. Biztosan van valami technikai probléma, amit maga nem tud. Felesleges kérdezősködni. Csak azt kérem, számolja ki, hogy a tíz kilométer hányszor magasabb a maga kókuszfájánál.”

„Nekem nincs kókuszfám.”

Az úr nagyot sóhajtott, ásított és folytatta:

- „ A repülőbaleset olyan, mint az evés. Ha kinyitja az újságot, látja a hírt, hogy az egyik helyen a repülő nekiment a hegynek, máshol meg a tengerbe esett. Olyan is van, hogy nem megy neki semminek, nem esik le, a repülő egyszercsak eltűnik a térben. Ez az az eset, amikor a repülő nyomtalanul eltűnik, mint az elkóborolt gyerek. Aztán ott van még a madár...”

„Miféle madár?”

„ A madár az égen repül. Ha a repülő madárnak ütközik, vége. Az ég a madáré, nem lehet akadályozni. Ott repül, ahol akar. Szóval nem lehet megoldani semmit. A hatalmas repülő mint egy ház, ütközik egy öklömnyi madárral és durr, mint egy tűzijáték.”

„Egek, még hallgatni is rémes, amit mond.”

„ Ne aggódjon. A repülő kulturált közlekedési eszköz, minden váratlan veszélyről tájékoztatnak. Mindenki előre tudja, hogy mindenki meg fog halni.”

Elégedetten beszélt, mintha nem is ő lenne a repülőn, hanem valaki más. Az asszony figyelt, mint ha itta volna minden szavát. Többször elmondta, hogy nem akart ő repülőre ülni. Amikor az unoka megvette neki a jegyet, mondta neki, hogy nagyon fél, az égen elakad a lélegzete.

„Most már akkor is mennie kell, ha nem akar” - mondta az úr. „Már fenn van a repülőn, igaz-e? A repülő most készül felszállni. Erősen kapaszkodjon mint én, így ni.”

Az asszony erősen megmarkolta a karfát. A repülő lassan kigördült a kifutópályára. Megállt, felbőgött a motorja, majd hirtelen felemelkedett. Az asszony hátra dőlt, össze szorított foga között felsikoltott.

„Jaj, végem van. Micsoda szörnyűség ez?”

Az asszony segélykérően az aktatáskásra nézett. Az ember nyugodtan olvasta az újságját. Az asszony zihálva lélegzett, valami szörnyűséget várt. De semmi sem történt. A repülő elérte a magasságot, simán repült, a motorok csöndesen búgtak. Az asszony megkönnyebbülten sóhajtott, kényszeredetten elmosolyodott:

„Egek! Micsoda szörnyű gép ez?”

„Még nem is annyira” - mondta az ember, miközben tovább olvasta az újságot.

„Hát mi van még?”

„A leszállás. Ha felszállt, le is kell, hogy szálljon. A leszállás az élet és halál.”

„Rettenetes, amit mond.”

„Csak az igazat mondom. A modern gépek milliméteres pontosságúak. Egy pici hiba és bumm, mint a tűzijáték.”

„Maga biztosan nagyon sokat utazott repülőn” – mondta az asszony, hogy másra terelje a szót.

„Nem számolom. De biztosan több, mint százszor. Csak a munka miatt. Felszállok a repülőre, és kockáztatom az életemet.”

„De semmi sem történt magával, ugye?”

„Még nem haltam meg, ennyi.”

Elmondta, hogy havonta jár értekezletre. Van olyan hónap, hogy kétszer is. Rendkívüli esetben háromszor is. Alig hogy megérkezett, máris újra repül. Aki a megélhetését keresi, nem törődik az életével. Egyszer lökhajtásos, légcsavaros géppel repült, amely a biztonságáról híres. Alig szállt fel, máris fordult vissza, mert valami műszer elromlott. Egy másik alkalommal az út közepén bejelentették, hogy a baloldali motor elromlott. A baloldali motort megjavították, akkor meg a jobboldali romlott el. Aztán meg majdnem kifogyott a benzin. Kényszerleszállást kellett végrehajtani egy régi, legközelebbi repülőtéren. De mivel a repülőteret már régen nem használták, az emberek kiengedték a marhákat a kifutópályára. A marha buta, csak bámulta a gépet, nem akart félreállni…

„Aztán mi történt?”

„Nem tudom…..Nem emlékszem...Régi történet...”

„Egek!”

Az úr aludt egy kicsit. Felébredt, megette az ebédet. Sört kért, veszekedett egyet a légi kísérővel, majd újra elaludt. Az asszony nem evett, a repülő történettel torkig jóllakott. A ülés karfáját szorosan markolta, és már nem engedte el. A repülő felhőbe került, rázkódott. Az asszony feljajdult, próbálta a hangját halkítani, de néhány előtte ülő utas hátrafordult. Az aktatáskás felébredt és morgolódott, majd a másik oldalára fordult, és tovább aludt. A repülő kijött a felhőből, és nyugalomba került. De az asszony nem nyugodott meg, zihálva lélegzett. Az ember felébredt, ásított és édeskés hangon érdeklődött:

- Szóval maga Ca Mau-ból való?

- Úgy van.

- A xuong ba la (három deszkából álló kicsiny csónak) milyen csónak?

-Igen, az a xuong ba la.

Az ember egy kicsit megállt, majd folytatta: „Nem szeretem a bárkát, még sosem mentem vele. Nagyon fárasztó vele tengeni-lengeni. Ca Mau-n van Ba Phi. Kegyetlen tréfamester, úgy-e?”

- „Már rég meghalt.”

- „Mit híresztelnek a tréfáiról?”

- „Nem tudom. Az emberek belefáradnak a gürcölésbe. Ez csak egy szórakoztató történet.”

- „A tréfálkozás nem tisztességes dolog. Óvatosnak kell lenni a durván tréfálkozó alakokkal. Piszkálják az embereket, hogy sötét ügyekkel foglalkozzanak. Én csak az igazat mondom.”

 

Az asszony elhallgatott, úgy tűnt, hogy tanácstalan. A repülő történet megijesztette, de az, hogy az ember más tárgyra tért, még jobban megijesztette. Ahogy a kísértettől félő ember megdöbben, ha már sehol sem lát kísértetet. Az asszony visszatérítette a beszélgetést a repülőre.

„Maga gyakran megy repülővel, hogy- hogy mindig elkerülte a bajt?”

„Ezért aggódom most”- válaszolt. „Ha kártyázik, az a szabály, hogy mindig nyer? Túl sokat voltam repülőn. Most, amikor a repülőre ültem, az volt az érzésem, hogy a baleset közel van, ez lesz az utolsó repülőutam.”

- „Rettenetes amit mond.”

- „Csak az igazat mondom, ha hiszi, ha nem. De hallgassa meg ezt a történetet.”

Az úr az órájára nézett, összehasonlította a műszeren levő idővel, mintha valamire várna. Majd elmesélt egy történetet. Egy alkalommal, amikor repülőn ült, minden nyugodt volt, az utasok éppen aludtak. De neki hirtelen olyan érzése támadt, hogy valami nem normális, valami különös volt a motorzajban. Csak futólag, de érezni lehetett. Mindenki tovább aludt, a repülő folytatta az utat a biztonságos repülőtér felé. Rajta kívül senki sem gyanított semmit. Néhány év múlva egy társaságban véletlenül újra találkozott az akkori járat pilótájával. Az előbbi történetet csak szórakozásképpen mesélte el nekik. Ő már régen nem hitt az „aznapi különleges megérzésében”. De a pilóta váratlanul megragadta és felkiáltott: „Te értékes utas vagy, különleges megérzésed van”. Valóban azon a napon fennakadás volt, kis meghibásodás egy nem fontos alkatrészben. A repülő már közel járt a repülőtérhez, a pilóták megegyeztek, hogy nem kell tájékoztatni az utasokat, igyekezzenek a repülőt biztonságos helyre vinni…

 

Az úr nyugodtan mesélt, az óráját nézte és közben fülelt. Az asszony is fülelt. Nem történt semmi, csak a jelzőlámpa figyelmeztetett, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket. A repülő ereszkedett, leszállásra készült. Az utaskísérők ellenőrzésbe kezdtek, kérték az utasokat, hogy állítsák egyenesre a széktámlájukat. Minden nyugodtan zajlott. De az úr odahajolt az asszonyhoz és suttogva, hogy csak ő hallja, feszült hangon odaszólt:
„Hall-e valamit?”

„Mit halljak”?

„ A motor zaja nagyon különös..”

„Hogy különös”?

„Olyasmi, mint akkor volt...Hallja, nagyon furcsa...Luk buk, hallja-e”

Csak a kerekek kiengedésének a hangja volt. A repülő már majdnem földet ért, jól látni lehetett a leszálló pályát. De az asszony görcsösen behunyt szemmel semmit sem látott, csak a szomszédját hallgatta. Eladta neki a lelkét.

„Na ez az”. Folytatta az ember a motor dübörgő hangja közben.

„Na leért”.

„Hova?”

„A földre. Egek! Végünk van….”

A repülő leszállt a leszálló pályára. Az asszony fel akart ugrani, de az ereje elhagyta, a feje oldalra billent.

De semmi sem történt. A repülő hangos motorzajjal gurult, a kerekek surrogtak a pályán. A gép lassult, majd teljesen megállt. A lámpák kigyulladtak, az utasok felkeltek és izgatottan keresgélték a csomagjaikat. Az asszony még mindig magába süllyedve ült a székében. Az aktatáskás kitülekedett. Sietve felkeltem, szem elől vesztettem a két embert. A repülőtéren láttam őket újra. Az aktatáskás ment elől komolyan, határozottan. A repülésnek vége, ahogy máskor is. A gépen a csevegés csak a szórakozás miatt volt. Ő már el is felejtette az egészet. Most már csak taxit kell hívni, ami hazaviszi.

Az asszony rogyadozó térdekkel lépkedett utána. A repülés túl nehéz volt számára. Ennek a repülésnek a lidércnyomása élete végéig el fogja kísérni…

 

2009 május 17

 

Vietnamiból fordította:  Bakos Ferenc

 

 

 

 

                      Minh Thuy: Idegenben

 

 

 

Csehországi, nagydarab, koromfekete. Hat évet dolgozott Csehországban. Az évei után a falu öregje lett. Nem hivatalosan ugyan, de a csehországiak tisztelettel főnöknek, vagy a vastag Hoi bácsinak szólították.

 

Lőcslábú, az egyik szeme nagyobb, mint a másik, dohányfüsttől megsárgult rendetlen fogakkal, grimaszokat vágva mindig nevetésre készen állt. Ráadásul olyan természetesen, mint a „ha-loi (hanoi) emberek”, hangosan szólaltatta a rádiót, amikor bement a szupermarketbe, vagy az autóbuszon, mintha nem lenne ott senki. Amitől némely német öregasszony megbotránkozva pislogott rá.

 

 

Dél-Németországban találkoztunk a menekülttáborban. A német nyelvi osztályterem ajtajánál természetes módon állított meg:

- Szabad vagy? Segíts tolmácsolni. Ha-nak orvoshoz kell mennie.

- Mi van vele? Láttam, hogy majd kicsattan az egészségtől, mi baja lehet.

- Biztosan abortusza van, vérzik, hasgörcsei vannak tegnap óta, de fél, nem mer egyedül elmenni az orvoshoz. Légy szíves segíts neki.

Türelmetlenül rászóltam:

- Mért nem mondtad előbb, ha észrevetted a bajt. Hol az apa?

- Kien az. Elkotródott valahova. Tegnap egész nap kerestem, de nem találtam meg.

- Mi történt Ha-val?

- Azt mondja, hogy megcsúszott és legurult a lépcsőn.

- Tényleg? Nagyon gyanúsnak látszik a dolog.

 

Becsavarta Ha-t a véres takaróba. A karjában levitte az autóhoz, ami elvitt a baleseti kórházba. Ha nővérének adta ki magát, mint aki gondját viseli.

 

Ha félt, hogy meghal, a kezem szorongatta és jajongott:

- Jaj, nem akarok meghalni, két gyerekem vár otthon.

Leszidtam:

- Nagyon tévedsz. Itt igen jó az orvostudomány, azt hiszed, hogy olyan könnyű meghalni.

Ha-t azonnal megműtötték, megszabadult a bajtól, egy szu-t sem költött. Sőt, még erősítő gyógyszert is kapott. Kérte, hogy helyezzék át másik táborba, hogy szakítson azzal az alkalmi kapcsolattal, aki teherbe ejtette. A fickó félt a felelősségre vonástól, nyomtalanul eltűnt. Később kitudódott, hogy visszaszökött Csehországba, egy ideig csendben meghúzta magát, vissza akart surranni Németországba, egy másik menekülttáborba. De a határon a határőrség nyakon csípte, és azonnal kiutasították.

 

A vastag Hoi-jal még egy félévig voltunk együtt. Csak akkor kerültem ki a táborból, és kaptam külön lakást.  „Tolmács” hírem elterjedt a menekülttáborban, mindenki hozzám fordult, amikor vitatkozni kellett az irodai személyzettel. A német tudásom akkor még csak három szóból állt: guten tag (jó napot), danke (köszönöm) és entschuldigung (bocsánat). De az angol szókincsem sokat segített. A kulturált németek tudnak angolul. Hoi nem tudta, hogy visszautasítottam a tolmácsolást Ha-nak, amikor az először kért tőlem segítséget:

- Mondd az orvosnak, hogy segítsen elhajtani a gyereket. Először kerültem szorult helyzetbe. Kien nem a férjem, biztos, hogy nem fogadja el a gyereket.

Leszidtam:

- Hazudsz, Thao úr megmondta, hogy már kétszer vetettél el gyereket, igaz-e?

Ha elnémult, elsomfordált. Lesoványodott, megszürkült. Sóhajtva néztem utána, úgy éreztem, hogy kegyetlen vagyok, de nem gondoltam meg magam, nem akartam erkölcstelen dologba keveredni, egy ártatlan magzatot megölni. Féltettem Ha-t a veszélytől is. Thao úr, Ha korábbi drezdai brigádvezetője megsúgta:

- Ez a lány nagyon zavaros. Többször szerepelt színdarabokban. Otthon férje van és két gyereke, de itt mindig tekereg szeretőtől szeretőig.

- Két gyereke van és még mindig milyen szép lány. A férfiak hogy engednék el?

- Ezért buta. Csak hallgatja a fickók édeskés hízelkedését, kényeztetését, ajándékait, mindjárt megadja magát. Amikor teherbe esik, elveteti. Utálom, ezért többet nem tolmácsolok neki.

 

Távol a családtól, a szülőföldtől, a fiatalok türelmetlenek. Néhány Kelet-Európában dolgozó munkás lazán él, az ingyenes fogamzásgátló szerekben bízik, kedvükre élnek, fekszenek le egymással akkor is, ha nincs közöttük szerelem. Van úgy, hogy csak csereberéről van szó, hogy segítséget kapjanak a másiktól vásárláshoz, csomag küldéshez. Amikor ráébrednek a butaságukra, már késő.

 

A menekülttáborban is megőrzik a szabad életet. A párok összegabalyodnak, mint férj és feleség, pedig nincs is hivatalos házasságlevelük. Takaróval függönyözik el az ágyukat, egymással alszana